Home

Publikációk

Rádiós felvélek

TARTALOMJEGYZÉK

A mai magyar politikai rendszer

KÖRÖSÉNYI ANDRÁS: A választási rendszer és a választások (in: Körösényi András: A magyar politikai rendszer, 70-74. old. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.) A parlamenti választási rendszer A Magyarországon alkalmazott parlamenti választási rendszer egy 1989-es, a rendszerváltás időszakában létrejött politikai kompromisszum eredménye. A történeti pártok (kisgazdák, kereszténydemokraták, szociáldemokraták) az 1945-ös és 1947-es választásokon alkalmazott megyei listás rendszert, a szocialisták és a szabaddemokraták az egyéni kerületi rendszer megőrzését, a Fidesz a vegyes rendszer bevezetését támogatta. A közvetlenebb választó-képviselő viszonyt, a politikusok szorosabb ellenőrzését ígérő egyéni kerületi rendszert nemcsak egyes pártvélemények, de a pártok tömegtámogatásának gyengesége és a pártokkal szemben a közvéleményben már ekkor is tapasztalható bizalmatlanság miatt sem lehetett a választási rendszerből kiiktatni. Végeredményben a demokratikus rendszerváltás intézményi feltételeit tárgyaló és kialakító politikai tárgyalásokon a pártok közti kompromisszumként született meg az a vegyes választási rendszer, amit a parlament még 1989 végén törvényben rög-zített, s amit - kisebb módosításokkal - azóta is alkalmazott. A vegyes választási rendszer a magyar parlament 386 mandátumát két elv és három intézményi technika kombinációjával osztja szét. 176 mandátum a többségi elv alapján, egymandátumos egyéni kerületi rendszerben, kétfordulós eljárással, további (maximálisan) 152 mandátum területi pártlistás rendszerben, az arányosság elve alapján, és további (minimum) 58 mandátum országos párt-listákról, az egyéni kerületi és a területi pártlistás ágon képződött maradékszavazatokra épített, az arányosság elvén alapuló kompenzációs rendszerben kerül szétosztásra. A választási törvény az országot 176 egyéni kerületre - mindegyikben kb. hatvanezer választásra jogosult lakik - és a területi rendszerben 20, többmandátumos választókerületre osztja. Utóbbiakat a közigazgatási beosztás alapján a 19 megye és a főváros alkotja, amelyekre - a választójogosultak lélekszámával arányban - eltérő számú (4-28) mandátum jut. A választási rendszer kombinált módja következtében a választópolgároknak - hasonlóan a német rendszerhez - két szavazatuk van: az egyik a lakóhelyük szerinti egyéni választókerületek jelöltjeire, a másik a pártok területi listáira. Az egyéni kerületekben a választás a franciaországi rendszerhez hasonlóan kétfordulós; ha az első fordulóban egyik jelölt sem kapja meg a szavazatok több mint 50 százalékát, a második forduló dönt. A második fordulóban a magyar rendszerben az első forduló első három helyezettje, továbbá a legalább 15 százalékos szavazatarányt elért jelöltek maradnak versenyben. A rendszer egyes elemeit a jelölési feltételek szorosan egymáshoz kapcsolják, és mindezek - kiegészülve az 1990-ben 4, 1994-ben 5 százalékos ún. külön szabállyal - végül erős szelekciót eredményeznek. A törvényben rögzített hivatalos választási kampány kéthónapos, amelyből az első hónap áll a jelölésekhez rendelkezésre. A jelöltállítás szigorú feltételekhez kötött. Az egyéni kerületek-ben 750 ún. kopogtató cédula (azaz névre szóló állampolgári ajánlás) összegyűjtése a jelölés feltétele, és a pártok eredményességétől függően állíthatnak fel megyei pártlistákat, majd országos listát. Területi listát csak az a párt állíthat, amelyik az adott listás körzet egyéni kerületeinek legalább egynegyedében, de minimális két körzetben érvényesen jelöltet állított. Országos pártlista állításának - és így a töredékszavazatok alapján kiosztható minimálisan 58, de gyakorlatilag 1990-ben 90, 1994-ben 85 mandátumból való részesedésnek - az a feltétele, hogy a párt minimálisan hét érvényes területi listával rendelkezzen. Az országos listát állító pártok a hivatalos kampányidőszak második hónapjában részesednek az országos állami televízió- és rádiócsatornák kampányra fordított műsoridejéből. Területi, illetve országos listán alapuló mandátumot azonban csak az a párt kaphat - s ez az előbbinél jóval szigorúbb feltétel - amelyik megszerzi a területi listákon szerzett mandátumok alapján országosan összesített szavazatoknak legalább a minimális küszöb - 1990-ben 4, 1994-ben 5 százalék - szerinti arányát. A választási rendszer tehát kettős értelemben is erősen szelektál a pártok és jelöltek között. Először a jelölés során, vagyis abban, hogy mely pártok, illetve jelöltek kerülhet fel az egyéni és többmandátumos választókerületekben a szavazólapra. Másodszor a szavazatok leadása után, de még a mandátumkiosztás előtt, elsősorban a küszöbszabállyal. E kettős szelekció eredményeként a következőképpen szűkült le a versengésben eredményes pártok száma: 1990-ben 28, 1994-ben 37 párt tudott egyéni kerületi jelölteket állítani, s közülük 1990-ben és 1994-ben egyaránt 19 indíthatott - legalább egy - területi listát (Szoboszlai 1995, 28). A területi listát állító pártokból 1990-ben 12, illetve 1994-ben 15 tudott országos listát állítani, de a küszöbszabály mindkét esetben 6-ra csökkentette a pártlistás rendszerben mandátumhoz jutó - s ezzel a parlamentben önálló frakció felállítására esélyes - pártok számát (Körösényi 1990, 39; Szoboszlai 1945, 45). E szelektivitásnak nemcsak az a hatása, hogy csökken a fragmentáció (a pártok száma) a parlamentben, hanem hatással van a pártrendszer egészének jellegére is; az országos szervezettségű pártokat preferálja, míg a reginális pártok vagy választási tömörülések létrejöttére gyakorlatilag nem ad lehetőséget. A választások és a szavazatok megoszlása A választások forgatókönyvét megszabja a választási rendszer. Az első rész a kampányidőszak, amelyben kialakulnak és - a gyakori közvélemény-kutatások következtében - láthatóvá válnak a pártok közti főbb szavazatarányok. A közvélemény-kutatások többé-kevésbé előre jelzik a várható szavazatarányokat, így a választások első fordulója ebben a tekintetben nagy meglepetésekkel nem szolgál. Az első forduló egyik kérdése mindig a részvételi arány szintje. Nemcsak azért, mert ezt sokan a parlamentáris rendszer és a pártok elfogadottsága mércéjének tekintik, hanem azért is, mert a részvételi arány mértéke különbözőképpen hat az egyes pártok szavazatszerzési esélyére. A részvételi arány némileg növekedett az első szabad választásokhoz képest. Míg 1990-ben a 7 798 018 szavazásra jogosult 65,8 százaléka, azaz 4 900 960 polgár vett részt a szavazás első, és 45,4 százaléka, azaz 3 459 798 polgár a második fordulóban, 1994-ben a 7 959 206 szavazópolgár 68,9 százaléka, azaz 5 485 618 vett részt a választások első fordulójában, míg 55,1 százaléka, azaz 4 339 896 a második fordulóban. 1. táblázat Választási részvétel, 1990 és 1994   1990 1994 III. 25. Elsõ forduló IV. 8. Második forduló V. 8. Elsõ forduló V. 29.Második forduló Választásra jogosult 7 798 018 7 613 128 7 959 206 7 873 937 Megjelent 4 900 960 3 459 798 5 485 618 4 339 896 Részvételi arány (%) 65,8 45,4 68,9 55,1 Forrás: Angelusz-Tartos 1996, 14. Az első fordulóban - amellett, hogy egy általános képet ad a mandátumok várható eloszlásáról - eldől, hogy az induló pártok közül melyekből válnak parlamenti pártok. A pártok és a pártrendszer bizonyos mértékű stabilizálódására utal az, hogy ugyanazon hat párt jutott be 1994-ben a parlamentbe, mint négy évvel korábban. Az egyes pártok közti szavazatarányokban, még inkább a mandátumarányokban, azonban óriási eltolódás ment végbe. 1990-ben az MDF a listás szavazatok 25, 1994-ben az MSZP 33 százalékával nyerte a választáso-kat; az előbbi a mandátumok relatív többségét (164 mandátum), az utóbbi azok abszolút többségét szerezte meg (209 mandátum). 1990-ben a nyertes MDF az FKGP-vel és a KDNP-vel egy jobbközép, az 1994-ben nyertes MSZP az SZDSZ-szel egy balközép kormánykoalíciót hozott létre a választások után. A szavazók 1990-ben a kommunista utódpárt MSZP ellen, s annak riválisai közül összességében inkább a mérsékelt jobbközép pártjaira szavaztak, 1994-ben viszont az ellenkező irányban; nem egyszerűen a jobbközép kormány leváltására, hanem a Kádár-rendszer örökségét hordozó kommunista utódpárt MSZP-re. A változás mértékét mutatja, hogy az 1990-1994 között vezető kormánypárt MDF alig több mint feleannyi, az MSZP viszont több mint háromszor annyi szavazatot kapott, mint négy évvel korábban. A többi parlamenti pártra leadott szavazatok száma és aránya nem változott meg ilyen drámaian, 1994-ben közel azonos a négy évvel korábbival (2. táblázat). 2. táblázat A pártlistákra leadott szavazatok száma és aránya 1990-ben és 1994-ben Pártok 1990 1994 Szavazat % Szavazat % MSZP SZDSZ MDF FKgP KDNP Fidesz 535 064 1050 799 1 214 359 576 315 317 278 439 649 10,89 21,39 24,73 11,73 6,46 8,95 1 781 504 1 065 889 644 770 476 272 379 523 379 344 32,99 19,74 11,74 8,82 7,03 7,02 Parlamenti pártok összesen (A) 4 133 464 84,15 4 716 302 87,34 Munkáspárt (MSZMP) Köztársasági Párt Agrárszövetség MIÉP MSZDP Egyesült Kisgazdapárt LPSZ-Vállalkozók Pártja Nemzeti Demokrata Szövetség Magyarországi Zöld Párt (94) Kiegyezés Független Kisgazdapárt Konzervatív Párt Zöld Alternatíva Magyar Piacpárt Hazafias Választási Koalíció Magyar Néppárt Magyarországi Zöld Párt (90) Nemzeti Kisgazdapárt Somogyi Keresztény Koalíció Magyarországi Szövetkezeti és Agrárpárt 180 964 -- 54 004 -- 174 437 -- 92 689 -- -- -- -- - - 91 922 37 047 17 951 9 944 5 966 4 945 3.68 -- 3,13 -- 3,55 -- 1,89 -- -- -- -- -- -- 1,87 0,75 0,36 0,20 0,12 0,10 172 109 137 561 113 384 85 735 51 110 44 292 33 367 28 075 8 809 5 918 2 046 849 635 -- -- -- -- -- -- 3,19 2,55 2,10 1,59 0,95 0,82 0,62 0,52 0,16 0,11 0,04 0,02 0,01 -- -- -- -- -- -- Független Magyar Demokrata Párt Szabadság Párt Magyar Függetlenségi Párt 954 2 814 2 14 0,06 0,06 0,04 -- -- -- -- -- -- Küszöb alatti pártok összesen (B) 777 777 15,81 683 892 -- Mindösszesen (A+B) 4 911 241 99,96 5 400 194 100 Forrás: Szoboszlai 1995, 25, 28. A politikai palettát megosztó három politikai tábor - nemzeti konzervatív/jobboldali, liberális és szocialista - közül az első ciklusban kormányzó konzervatív koalíció választási vereségével szemben a szocialista (MSZP), s nem a liberális tábor (SZDSZ, Fidesz) győzelme állt. A liberálisok lényegében 1990-es eredményüket reprodukálták. A választási rendszer három csatornája, a választási fordulók és a mandátumelosztás A választási rendszer működését és politikai hatásait könnyebben megérthetjük, ha egyenként tekintjük át a két választási forduló, illetve a mandátumelosztás három csatornájának a működését. A választások első fordulójában a választópolgárok két vokssal rendelkeznek; egyiket az egyéni választókerület jelöltjeire, a másikat a területi lista pártjainak valamelyikére adhatják le. Mivel a szavazatoknak a pártok jelöltjei között való megoszlása a legfőbb kerületben nem mutat kirívó különbségeket, ezért az első forduló az egyéni kerületek nagy többségében az eddigi választásokon nem hozott végeredményt - a 176 egyéni kerületből 1990-ben 5, 1994-ben pedig 2 jelölt szerezte meg az érvényes szavazatok több mint felét, s ezzel a mandátumot. Eldől viszont az első fordulóban a területi listás mandátumok elosztása, és az is, hogy mely pártok kerülnek be a parlamentbe. A területi listás mandátumok elosztásával a rendszer ezen csatornáján befejeződik a mandátumelosztás, s kiszámítható az innen az országos kompenzációs "kalapba" kerülő ún. töredékszavazatok, valamint az országos listás mandátumokhoz hozzáadandó - "felcsúszó" - területi mandátumok száma. A második fordulóra azon egyéni kerületekben kerül sor - a gyakorlatban csaknem az összesben -, amelyekben az első fordulóban egyetlen jelölt sem kapta meg az összes érvényes szavazat több mint felét, s mivel a második fordulóban a legtöbb szavazatot kapott jelölt nyeri a mandátumot, a választási rendszer e csatornáján is befejeződik a verseny. A második forduló gyakran hoz meglepetéseket. Az első fordulóban megszerzett vezetés - a szavazatmegosztás - a szavazatmegoszlás második fordulóban való módosulása miatt - ugyanis sok jelölt számára nem jelent biztosítékot a végső győzelemre. A második forduló után kerül sor az egyéni kerületi vesztesek töredékszavazatainak az összeszámolására, s ez alapján a rendszer harmadik csatornáján az országos listás mandátumok pártok közti kiosztására (3. táblázat). 3. táblázat A választási rendszer különbözõ ágain szerzett mandátumok pártok közti megoszlása 1990-ben és 1994-ben Pártok – 1990 Egyéni kerület Területi listás Országos listás Összesen Megoszlás % MDF 114 40 10 164 42,49 SZDSZ 35 34 23 92 23,83 FKgP 11 16 17 44 11,40 MSZP 1 14 18 33 8,55 Fidesz 1 8 12 21 5,44 KDNP 3 8 10 21 5,44 Agrárszöv. 1 – – 1 0,26 Függetlenek 6 – – 6 1,55 Közös jelölt 4 – – 4 1,04 Összesen 176 120 90 386 100,00   Pártok – 1994           MSZP 149 53 7 209 54,14 SZDSZ 16 28 25 69 17,88 MDF 5 18 1 38 9,84 FKgP 1 14 11 26 6,74 KDNP 3 5 14 22 5,70 Fidesz 0 7 13 20 5,18 Agrárszöv. 1 – – 1 0,26 Közös jelölt 1 – – 1 0,26 Összesen 176 125 85 386 100,00 Forrás: Gábor-Levendel-Stumpf 1994, 474. A fentiekben áttekintettük a választási rendszer bonyolult technikai gépezetét. Ezután megnézzük, hogy miként működött "élőben" a választási rendszer három ága; hogyan váltak a pártokra 1990-ben és 1994-ben ténylegesen leadott szavazatokból mandátumok; mekkora a pártokra leadott szavazatok számának, illetve eloszlásának a szerepe a mandátumelosztásban; miként, milyen feltételekkel és eséllyel tudják az egyes pártoka kapott szavazatokat mandátumra váltani. Először a választási rendszer egyéni kerületi, majd a területi listás, végül az országos listás csatornáját tárgyaljuk s közben kitérünk az arányosság elvét módosító tényezőkre. Az egyéni kerületek Az egyéni kerületek alkotják a választási rendszernek azt az ágát, ahol a választások nyertes - országosan legtöbb szavazatot elért - pártja a szerzett szavazatokat a legnagyobb hatékonysággal tudja mandátumokra váltani. Mivel ritka az első fordulóban való mandátumszerzés, ezért a második fordulóban a végeredményt eldöntő tényezővé válik az, hogy mekkora az első forduló után vezető jelöltek előnyének mértéke, illetve az, hogy milyen politikai, illetve szavazói "koalíciók" jönnek létre. A kieső pártok szavazóinak választási aktivitása és második pártpreferenciája módosíthatja egy-egy kerületben az első fordulóban kialakult erősorrendet. a) Ha az első helyen álló jelölt előnye nagy, a szavazók 30-40 százalékának támogatásával rendelkezik, akkor, mikén 1994-ben az MSZP igen sok jelöltje - a részvételi arány második fordulóban "szokásos" jelentős visszaesés miatt -, első fordulós szavazótáborát megőrizve, a második fordulóban új szavazók megnyerése nélkül is számíthat a szavazatok 40 százalékára, s így - ha legalább három jelölt verseng - a mandátum elnyerésére. b) Ha azonban az első fordulóban vezetést szerzett jelölt előnye kisebb, a szavazatok 20-30 százalékát szerzi meg, akkor a második forduló végeredménye erősen függ egyrészt a kieső pártok szavazóinak második preferenciájáról, másrészt a rivális pártokkal kötött választási koalíciótól, valamint attól, hogy ez utóbbiak választói mennyiben készek követni pártjukat. 1990-ben az első forduló után 80 kerületben első helyen álló MDF a második fordulóban az "átszavazók" révén további 34 kerületet nyert el riválisaitól. Az MDF ekkor az egyéni jelöltekre leadott összes szavazatnak az első fordulóban 26, a második fordulóban 41 százalékát szerezte meg, s ezzel végül az egyéni kerületi mandátumok 65 százalékát kapta. A második legnagyobb párt, az SZDSZ az első forduló utáni 63 első helyéből a második fordulóban 28-at elvesztett, mert csak kisebb arányban tudott a kiesett pártok hívei közül új szavazókat szerezni, mint az MDF. Abban a 125 egyéni kerületben, ahol az MDF és az SZDSZ jelöltjei a második fordulóban szembekerültek egymással, a sza-baddemokraták átlagosan csak 5 százalékkal, a fórum jelöltjei viszont 29 százalékkal tudták növelni szavazóik számát az első fordulóhoz képest (Körösényi 1990, 43). 1990-ben az MDF földcsuszamlásszerű második fordulós győzelmének magyarázata az volt, hogy a kieső pártok szavazóinak második preferenciája legnagyobb arányban éppen az MDF volt. Az SZDSZ 1990-ben az első fordulós 24 százalékos szavazatarányát a második fordulóban általában három (visszalépések esetén csak két) jelölt között oszlanak meg a szavazatok, és az országos szavazatarány a választókerületek között viszonylag egyenletesen oszlik meg, ez a legtöbb kerületben nem volt elég a győzelemhez. Az SZDSZ ezzel az országosan csaknem 30 százalékos szavazataránnyal az egyéni kerületi mandátumoknak végül csak mintegy 20 százalékához jutott. Az MDF és az SZDSZ 1990-es egyéni kerületi párharcában azt láthattuk, hogy az egymáshoz viszonylag közeli szavazótáborral rendelkező jelöltek versenyét a második fordulóban a kieső pártok szavazóinak második preferenciája dönti el. A KDNP, az FKgP és a kiesett kisebb pártok szavazói inkább az MDF-ben, mint az SZDSZ-ben látták "természetes szövetségüket". Az MSZP 1994-es fölényes egyéni kerületi győzelme azt mutatta, hogy az első fordulóban megszerzett 10-15, de gyakran 20 százalékpontos előnye a legtöbb választókerületben általában elegendő a második fordulóban az első hely megtartásához. Az ennél kisebb előny azonban, mint a több mint tíz kerület elveszítése mutatta, gyakran nem elegendő, különösen, ha - miként az MSZP - nem vagy alig számíthat a kieső pártok szavazóinak második preferenciájára. Az SZDSZ, MDF és a KDNP azért tudott fordítani mintegy egytucat választókerületben, mert jelöltjeik némileg számíthattak a "szövetséges" pártok híveinek második preferenciájára. Az SZDSZ és a Fidesz - a Vállalkozók Pártjával, az Agrárszövetséggel és a Köztársaság Párttal együtt - formális megállapodást is köt a jelölt visszaléptetésre, illetve a kölcsönös támogatásra vonatkozóan. Ennek hatásáról ugyan keveset tudunk, de a második preferenciák elemzése azt mutatja, hogy a politikai táborok - liberális és jobboldali szinten is léteznek. Az azonos politikai táborhoz tartozó pártok viszonylag ritkán éltek azzal a lehetőséggel, hogy a második fordulóban jelöltjeiket egymás javára visszaléptetve, s a szavazóikat a szövetséges párt támogatására felszólítva növeljék azok mandátumszerzési esélyét. 1994-ben mindössze 12 visszalépés történt, ebből 10 a négypárti ún. liberális blokk pártjai között. Az egyéni kerületi verseny eredményeiből láthatjuk, hogy a két legeredmé-nyesebb párt közti verseny itt dől el (4. táblázat). 4. táblázat Szavazat- és mandátumeloszlás az egyéni kerületekben, valamint a két forduló közti szavazatszám-változás 1990-ben és 1994-ben (százalékban)   Szavazati arány Szavazati arány Mandátum Mandátum Mandátumarány Mandátumarány Szavazat-szám változás Pártok 1990 1. ford. 2 ford. 1. ford. 2 ford. 1.ford. 2. ford.   MDF 23,93 41,54 80 114 45,45 64,77 119,38 SZDSZ 21,73 31,00 63 35 35,79 19,88 98,11 FKGP 10,67 10,41 11 11 6,25 6,25 67,08 MSZP 10,20 6,35 3 1 1,70 0,57 42,80 Fidesz 5,40 2,61 3 2 1,70 0,57 – KDNP 5,80 3,45 4 3 2,27 1,70 –   Pártok 1994               MSZP 31,27 45,35 160 149 90,90 84,66 115,09 SZDSZ 19,01 28,66 12 16 6,82 9,09 121,13 MDF 12,03 14,74 1 5 0,57 2,48 98,46 FKGP 7,88 5,82 0 1 0,00 0,57 – KDNP 7,38 2,96 1 3 0,57 1,70 – Fidesz 7,85 0,86 0 0 0,00 0,00 – A nyertes párt az egyéni kerültekben tudja szavazatelőnyét a legnagyobb hatásfokkal előnyre váltani a mandátumok elosztásánál; a nyertes MDF 1990-ben az egyéni mandátumok 65, az MSZP 1994-ben 85 százalékát szerezte meg. A második legnagyobb párt - mindkét választáson az SZDSZ - már csak jóval kisebb hatásfokkal képes erre; 1990-ben az egyéni mandátumok 20, 1994-ben kevesebb mint 10 százalékához jutott. Az összes többi párt és egyéni jelölt a mandátumoknak 1990-ben 15, 1994-ben kevesebb, mint 10 százalékához jutott. Ezek a pártok a választási rendszernek az arányos csatornáin - a területi, illetve országos listás ágán - tudnak jelentősebb számú mandátumhoz jutni. A továbbiakban ezeket tekintjük át. A területi listák A többmandátumos választókerületekben folyó verseny két nagy kérdésben dönt: meghatározza egyrészt azt, hogy mely pártok jutnak be a parlamentbe, másrészt, hogy a bejutott pártok milyen arányban részesednek a területi listás mandátumokból. Mivel a bejutó pártok száma kétféle módon - a pártok számán és a szavazatok számán/arányán keresztül - is hat a listás mandátumok pártok közti eloszlására, ezzel kell kezdenünk. 1. A Parlamentbe való bejutást a gyakorlatban meghatározza, hogy mely pártok képesek a 4, illetve 5 százalékos belépési küszöbértéknél több szavazatot szerezni, ami a listás mandátumszerzéshez szükséges. A küszöbértéket el nem érő kis pártok szerezhetnek ugyan egyéni kerületi mandátumot, erre azonban - valamely nagy párttal közösen állított jelöltjeik kivételével - alig van esélyük. Ennek egyik oka, hogy a választópolgárok egyéni jelöltekre, illetve pártlistákra leadott szavazatai között - az első fordulóban - alig van különbség. A két szavazat közti megfelelés az első választásokhoz képest 1994-ben még tovább nőtt. A parlamenti pártoknál ez a különbség ekkor már csak a Fidesznél és a Kisgazdapártnál nagyobb 5 százaléknál (10, illet-ve 11 százalék) (Szoboszlai 1995, 45). A másik tényező, amely a kis pártok egyéni kerületi mandátumszerzését erősen megnehezíti, hogy a magyar pártrendszerben a szavazatok területi eloszlása nem mutat kirívó egyenetlenségeket. Akkorát legalábbis nem, hogy az országosan a küszöbértéket el nem érő párt valamely régió egy-egy választókerületében relatív többséghez jutna, s ott egyéni kerületi mandá-tumokat szerezne. 1990-ben három párt - a Munkáspárt (MSZMP), az Agrárszövetség és a Szociáldemokrata Párt - szerzett 3 és 5 százalék közti, azaz az akkori 4 százalékos küszöbhöz közeli listás szavazatarányt, 1994-ben már csak a Munkáspárt szavazataránya haladta meg némileg a 3 százalékot (2. táblázat), miközben a küszöbértéket a parlamentben levő pártok külső versenytársaik kizárása érdekében 4-ről 5 százalékra emelték. A küszöbértéket el nem érő, listás mandátumokból nem részesedő kis pártok közül 1990-ben 5, 1994-ben 4 ért el 1 százaléknál jobb eredményt, s így ezek a pártok részesednek - a párttörvény előírásainak értelmében - a pártok finanszírozására fordított állami költségvetési keretből. A 4, illetve 5 százalékos küszöbértéket el nem érő pártokra leadott listás szavazatok nem minősülnek maradékszavazatnak, hanem elvesznek, hiszen ezek a pártok nem részesednek az országos lista mandátumaiból. Ennek következménye az, hogy a listás mandátumhoz jutó pártok az elért szavazataránynál nagyobb mértékben részesednek a mandátumokból. 2. A másik kérdés, amiben az első forduló véglegesen dönt, a területi listás mandátumok elosztása. A maximálisan kiosztható 152 területi listás mandátumból a szavazatmegoszlás és a területi listás mandátumok elosztási módjának sajátosságaiból adódóan 1990-ben csak 120-at, 1994-ben 125-öt osztottak ki a területi pártlisták jelöltjei között, míg a különbözet az országos lista mandátumait növelte. A maradékszavazatok is felkerülnek az országosan összesített maradékszavazat-"kosárba", amelyből kiosztják - a második forduló után - az országos listára jutó mandátumokat. Az arányos mandátumelosztást módosító tényezők A területi listás mandátumok elosztása az arányosság elve alapján történik ugyan - a legnagyobb maradék elve alapján, a Hagenbach-Bischoff-kvóta alkalmazásával -, de két, az arányosságtól eltérítő tényező módosító hatásával. Az egyik abból adódik, hogy a 4, illetve 5 százalékos küszöbhatárt el nem érő pártok a mandátumelosztásból kiesnek, s ez az összes bejutó párt eredményét felértékeli; ez a tényező önmagában e pártok számára szavazatarányuknál nagyobb mandátumarányt biztosít. A másik, a mandátumelosztás arányosságára ható tényező a többmandátumos választókerületek eltérő méretéből adódik. Ez már eltérő - a nagyobb pártok számára kedvező, a kisebbek számára hátrányos - módon hat a pártok mandátumszerzési esélyeire. A 20 többmandátumos vá-lasztókerület - a 19 megye és a főváros -, ahol egymástól függetlenül zajlik a mandátumokért folyó verseny, az elosztható mandátumok számát tekintve igen tarka képet mutat. Míg a legkisebb megyékben, így Vasban, Zalában és Nógrádban mindössze egyenként 4 mandátum vár elosztásra, addig a legnagyobbakban ennek többszöröse - Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 11, Pest megyében 14, a fővárosban pedig 28 mandátum. A mandátumhoz jutás feltételei így gyökeresen eltérőek, hiszen egy 4 mandátumos kerületben elméletileg legfeljebb 4, a valóságban ennél is kevesebb párt szerezhet mandátumot (1994-ben csak 2-2 párt). A legtöbb többmandátumos választókerületben (14-ben) 4-6 között van a kiosztható mandátumok száma, ami a leadott szavazatokhoz képest csak igen aránytalan mandátumelosztást tesz lehetővé. E 14 megyéből 13-ban legfeljebb 4 párt tudott az eddigi választásokon mandátumot szerezni, miköz-ben tudjuk, hogy a szavazatok területi eloszlása viszonylag egyenletes volt. A kisebb pártoknak ezen megyékben legfeljebb csak országos átlagukat lényegesen meghaladó megyei szavazatarány esetén van esélyük itt mandátumhoz jutni, különben csak az itt szerzett szavazatok országos "kalapba" kerülése révén, s az országos listás mandátumok megnyerésével hasznosulhatnak. Ez végül is később - a második választási forduló után - megtörténik. Az 1990-es és 1994-es választásokon a területi listás mandátumok elosztásakor a 6, belépési küszöbön túljutott párt eredményeire az arányosságot módosító tényező a következőképpen hatott. A szavazatelosztástól függően az első-második párt jelentős (3-10), a harmadik-negyedik 1-3 százalékpontos többletet ért el, míg az utolsó kettő inkább (0-3 százalékpontot) veszített a listás szava-zatarányokhoz képest (5. táblázat). 1990-ben az első két helyen végzett párt, az MDF és az SZDSZ jelentős, mintegy 7-9 százalékponttal szerzett több mandátumot a listás eredményük országos átlagához képest. 1994-ben, amikor a nyertes MSZP nagyobb arányban, a listás szavazatok mintegy harmadával állt az élen, a listás mandátumelosztáskor nagyobb arányú, majd 10 százalékpontos többletet könyvelhetett el (42,4 százalék), mint az elért szavazataránya (33,0 százalék), míg a második helyezett SZDSZ ezzel szemben csak 3 százalékpontnyit. 5. táblázat Területi listás szavazatok aránya és a különbözõ csatornákon szerzett mandátumok száma és aránya (százalékban)     Területi listás szavazat-arány Területi listás madátum-szám Területi listás mandátumarány Országos listás mandátum szám Országos listás mandátumarány Összes listás mandátum- szám Összes listás mandátum arány 1990               MDF 24,73 40 33,33 10 11,11 50 23,80 SZDSZ 21,39 34 28,33 23 25,55 57 27,14 FKGP 11,73 16 13,33 17 18,88 33 15,71 MSZP 10,89 14 11,66 18 20,00 32 15,23 Fidesz 8,95 8 6,66 12 13,33 20 9,52 KDNP 6,46 8 6,66 10 11,11 18 8,57 Egyéb 15,81 – – – – – – Összesen 100 120 100 90 100 210 100   1994               MSZP 32,99 53 42,40 7 8,23 60 28,57 SZDSZ 19,74 28 22,40 25 29,41 53 25,23 MDF 11,74 18 14,40 15 17,64 33 15,71 FKGP 8,82 14 11,20 11 12,94 25 11,90 KDNP 7,03 5 4,00 14 16,47 19 9,04 Fidesz 7,02 7 5,60 13 15,29 20 9,52 MP 3,19 – – – – – – Egyéb 9,47 – – – – – – Összesen 100 125 100 85 100 210 100 Forrás: 1990: Szoboszlai 1994, 53 és Gábor-Levendel-Stumpf 1994, 474; 1994: Szoboszlai 1995, 44. Országos listás mandátumok Az országos listás mandátumok kiosztásánál alkalmazott matematikai formula a legnagyobb átlag módszerének d'Hondt-féle verziója (Körösényi 1991. 83). E lista alapján 32 000-36000 szavazatra jutott 1-1 mandátum. Ha nem volna országos lista, a területi listás rendszer - a viszonylag kis elosztható mandátummal bíró kerületek miatt - az önmagában kerületenként arányos mandátumelosztás ellenére is csak igen mérsékelt arányosságot biztosítana. Az országos kalapba vándorló töredékszavazatok jelentőségét növeli, hogy a ki nem osztott területi mandátumok is hozzáadódnak az országos kompenzációs lista 58 kiosztható madátumához, s ez 1990-ben 32, 1994-ben 25 mandátummal megnövelte azok számát.

TARTALOMJEGYZÉK