Az idei dubrovniki találkozó újólag alátámasztotta azt a már tavaly is megfogalmazott tanulságot, hogy Kelet-Közép-Európa ügye századunk végére ismét világpolitikai jelentőségű kérdésé vált. Már egymagában ezért is érdemes, sőt, szükséges az újabb és újabb ilyen jellegű tanácskozások szervezése: rajtuk (is) "nostra res agitur", - a mi létünkről, jelenünkről és jövőnk részint várt, részint elkerülendő nyitott lehetőségeiről van szó.

Amit máris pontosítani kell, az a cím. Dubrovnikban a Soros Alapítvány támogatásával másodszor tartottak Kelet-Európáról posztgraduális tanfolyamsorozatot, amelynek átfogó címe: az átalakuló Közép- és Kelet-Európa volt. Több kurzust foglalt magában, például külön szekció foglalkozott a gazdasággal, a történelmi, a szociológiai problémákkal és az összehasonlító irodalomtudomány kérdéseivel. Én másodszor vehettem részt a politológiai szeminárium munkájában, amelynek pontos elnevezése: A reformok politikai technológiája az állam-szocializmusban (II.) - mozgalmak, reformok és társadalmi utópiák.

A tanfolyam tervezésekor még nem lehetett tudni, hogy a kelet-közép-európai politikai struktúrák ilyen gyorsan omlanak össze és - remélhetően - születnek újjá. Viszont mire megérkeztünk a dubrovniki Egyetemi Továbbképző Központba, már túl voltunk a berlini fal de facto felszámolásán, a romániai felkelésen, valamint a kelet-német és - nem utolsósorban - a magyar parlamenti választásokon. Ebből fakadóan a politológiai szekcióban a fő téma nem az államszocializmus megreformálása, hanem sokkal inkább az iramukat tekintve hihetetlennek tűnő, de mégis végbement, illetve most is zajló RENDSZERVÁLTOZÁSOK politikai technológiája volt.

Tavaly áprilisban a résztvevők többsége az akkori un. Kelet-európai "reformországokból" került ki, és mellettük elég sok nyugati "Kelet-kutató" is érdeklődött. Így akkor még nem volt ott senki az NDK-ból, Csehszlovákiából és Romániából (a szovjetunió természetesen szintén reformországnak számított). Noha nem hivatalos küldöttségekről van szó, mivel ezeken a tanfolyamokon mindenki magánszemélyként vesz részt, mégis üzenetértéke volt annak, hogy honnan jöttek el, és honnan nem. Idén, a múlt évhez képest, teljesebbé vált a kör: cseh és szlovákiai kollégáink-barátaink éppúgy ott voltak, mint a keletnémetek és a romániaiak, - románok és erdélyi magyar értelmiségiek egyaránt. (Szomorúan tapasztalhattuk persze, hogy a romániai magyarok még Dubrovnikban is FÉLTEK - ld. pl. Heimer György interjúját a HVG-ben; 1990. május 5.). Ugyanakkor szemmel láthatóan csökkent a nyugatiak érdeklődése. Tavaly a viták és az előadások fő kérdése az volt, lehetséges-e békés úton a rendszerváltás? Beletörődik-e a Szovjetunió, hogy az állampártok - amelyek nem mindenütt voltak a szó hagyományos értelmében kommunisták - feladják vagy elveszítik vezető szerepüket, vagyis a hatalmi monopóliumot. (Megjegyzendő, hogy nagyjából a tavalyi konferenciával egyidőben értesültünk bizonyos kedvező jelekről: 1989 áprilisában legalizálták ismét a Szolidaritást Lengyelországban, és ugyanazon a héten nyilvánították semmissé nálunk Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László pártból való fegyelmi kizárását, amelyről az akkor MSZMP vezetése döntött. Akkor teljes egyetértés volt a résztvevők között abban, hogy a régi politikai struktúrák túlélték önmagukat, így még csak vita sem kerekedett akörül, hogy az érintett országokban versenyen alapuló, többtényezős - pluralista - politikai berendezésre van szükség. Ugyanakkor mindenkiben élt az aggodalom: mi lesz, ha bekövetkezik egy neosztálinista visszarendeződés, akár puccs, akár kevésbé látványos visszakozz formájában?

Idén áprilisra ezek az aggodalmak hovatovább teljesen eloszlottak, pontosabban, egyetlen kelet-európai országra, a szovjetunióra szűkültek. Az előadók és a vitázók ugyanis abban szinte maradéktalanul egyetértettek, hogy a kelet-közép-európai országok esetében az átalakulás - melyről mára már egyértelműen kiderült, hogy valójában teljes rendszerváltás - visszafordíthatatlan. (A szűken vett politikai struktúra szempontjából a reform és a rendszerváltás között az a különbség, hogy meg tudja-e tartani a kommunista - vagy a "kommunistának tekinthető" - állampárt a vezető, de legalább a hegemón szerepét, vagy nem? Egszóval: szabaddá válik-e a verseny a kormányzásért? A gazdaság esetében a különbség ugyancsak nyilvánvaló {szabad piac, tulajdonviszonyok, állam szerepe, stb.}

"Mindössze" egyetlen ország, a Szovjetunió kapcsán kaptak hangot olyan vélemények, hogy gorbacsovi vezetés bukása óhatatlanul egy konzervatív fordulatot vonna maga után, s ez egyáltalában nem állt ellentmondással avval, hogy magát Gorbacsovot is sok bírálat érte (például a litvánválság kezelése miatt). A mostani szeminárium gondolatkörének központjában az államot, hogy mi is történt valójában a látványos felületi változások alatt Kelet-Közép-Európában, mi lehetett az oka a változások megdöbbentő gyorsaságának, és mi a fő: merre vezethetnek tovább az utak? (Természetesen mindenki tudatában volt az eltéréseknek is, annak a már szinte közhely-számba menő "10 év - 10 hónap - 10 hét - 10 nap - 10 perc" szindrómának, melynek értelmében 10 évre volt szükség Lengyelországnak, 10 hónapra Magyarországnak, 10 hétre az NDK-nak, 10 napra Csehszlovákiának és - kis túlzással - 10 percre Romániának. Mint ahogy teljes volt az egyetértés abban is, hogy a legkérdésesebb a rendszerváltás Románia esetében. Persze nyilvánvaló, hogy a változások hevessége az elnyomás mértékével és durvaságával mintegy "egyenesen arányos" - vő. ezzel kapcsolatosan Sartori véleményével {Parties and Party Sístems, Cambridge - London - New York - Melbourne, 1976. 33. Tábla, 283. old.})

A résztvevők szinte egybehangzóan azt állapították meg legfőbb következtetésként, hogy a rendszerváltások majdnem egész Kelet-Közép-Európában fel-erősítve hozták felszínre a nacionalista törekvéseket. Ezt egyfelől természetesnek és törvényszerűen előreláthatónak tartották, másfelől viszont igen ambivalens folyamatnak tekintették, amelynek pozitív vonásai mellett súlyos negatívumai is vannak. Borisz FIRSZOV, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szociológiai Intézete leningrádi tagozatának igazgatója szerint ahhoz hasonlítható ez, mint amikor az ember sokáig, nagy nyomás alatt, kevés levegővel van a tenger mélyén, és túl hirtelen kap lehetőséget arra, hogy a felszínre emelkedjen... A nyomáscsökkentés önmagában nézve ugyan pozitív, de ha nem fokozatosan egyenlítik ki a nyomáskülönbséget, ha kimarad a "zsilipelés", akkor bizony bele lehet pusztulni a helyzetváltozásba... A kelet-európai népek nemzeti-etnikai azonosság-tudatát a hatalom egyáltalán nem vagy csak igen korlátozottan engedte érvényesülni, de az sem tagadható, hogy ezeknek az azonosság-tudatoknak a felszínre, a szabad levegőre emelkedése túl gyorsan következett be, és eközben a "nyomáskiegyenlítő zsilipek" nem működtek hatékonyan. A temesvári vérengzés okait kutatva Sorin ANTOHI, a bukaresti Oktatási Minisztérium munkatársa, a Társadalmi Párbeszéd nevű csoport vezető aktivistája arról beszélt, hogy Romániában a diktatúra túlterhelő nyomása már nem, a demokrácia intézményei ellen még nem működnek... "A sztálinista ideológia elhalása után az embereknek Dél- Kelet- és Közép-Európában szükségük van valamilyen új kollektív tudatra, ám sajnos sok korábbi vezetőnek az szolgálja legjobban az érdekeit, ha ez az "új" nevén nevezve, primitív formájában újjáélesztett kollektív tudat a nacionalizmus" - összegezte álláspontját Antohi H. Hasonló gondolatatot fogal-mazott meg Sonja LICHT Jugoszlávia kapcsán. "A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a kommunista vezetés belátta, hogy zsákutcába jutott. Ezért önmagát mentendő a nacionalizmushoz folyamodott, minden tagköztársaság kommunista vezetése a sajátos nemzetiségi érdekek élharcosának adta ki magát, s végső soron ez lett a mai áldatlan állapotokat eredményező "legsikeresebb" manipulációja. Jugoszláviában ma a demokratizálódás csupán a nemzeti kereteken belül folyik, vagyis nem Jugoszláviában, mint országos egészben, hanem külön-külön az egyes nemzeteken, amit még tovább bonyolít, hogy ugyanez figyelhető meg a nemzeti kisebbségeken belül is. Én ezt azért tartom rossznak, mert úgy érzem, hogy ennek következtében Jugoszlávia, mint egész mindinkább államalkotó elemeire darabolódik szét, képletesen szólva, mintegy egymással kakaskodó feudumokká bomlik, és nehéz elképzelni, hogy ez lenne az az út, amelyen keresztül Jugoszlávia és általában az egész Balkán idővel betagozódhat Európába". A Belgrádi Európa-Kutató Intézet szociológus-politológusa fanyar malíciával jegyezte meg, hogy Kelet-Közép-Európában a békemozgalmak létjogosultságát ma már nem a kelet-nyugati kapcsolatok javításának és leszerelésének az elősegítése indokolja, hanem az, hogy a térség népeit egymással békítsék meg...

Természetesen Dubrovnikban sem lehetett szó nélkül hagyni a litván kérdést. Erről Alekszandr BIM, a szovjet Tudományos Akadémia moszkvai munkatársa beszélt. Az orosz nemzetiségű matematikus-közgazdász jobbára osztotta a többiek felfogását. Véleménye viszont némileg eltért a központi szovjet vezetés álláspontjától: "Szerintem a nacionalizmus föllángolása természetes dolog. Ugyanis a totalitariánus rendszerek elnyomták önálló mivoltukban az egyes nemzetek, aminek egyik következményeként a demokratizálási törekvések kezdetben a nemzeti felszabadító mozgalmak formájában is jelentkeznek... Ez a fajta napjainkban előre kapó nacionalizmus a totalitariánus rendszerek lebontásának és elutasításának egyik lehetséges és létező alakváltozata. Azonban egy olyan soknemzetiségű ország, amilyen a Szovjetunió, veszélyeket is magában rejt, mert a különböző nemzetek közötti ellentétek kiéleződése fölbomlaszthatja magát az államot, és ezzel nemcsak lassíthatja a demokratizálódás folyamatát, hanem egyengetheti a talajt egy újabb totalitariánus államhatalom visszatérése előtt is... Ami konkrétan a balti köztársaságokat illeti, szerintem célszerűbb visszaadni a szabadságot ezeknek az országoknak, jobb hagyni őket kiválni a Szovjetunióból, legalább azért, mert az ottani őshonos lakosság legnagyobb részének ez a kívánsága, kiváltképp Litvániában. De még az ott élő oroszok fele is a köztársaság független állammá válása mellett van... Nyilvánvaló, hogy ezt csak a megfelelő jogi alapok tisztázásával, a részkérdések tárgyalások útján való rendezésével lehet valóra váltani, mindamellett ezek nem olyan bonyolultak, mint az Moszkvában beállítják... Semmiképp nem helyeslem a gazdasági szankciók alkalmazását. Ugyanis mindaddig, amíg Litvánia része a Szovjetuniónak, a gazdasági nyomás nem megengedhető eszköz ennek a problémának a megoldására. Csak miután Litvánia Moszkva által is elismerten független állam lesz, akkor lehet majd változtatni a gazdasági kapcsolatok eddigi rendjén..."

Az etnikai-nemzeti problematika nem csak elméleti kérdés volt Dubrovnikban, hanem élő, érzékelhető valóság, amely szinte behallatszott az utcáról az ülésterembe.. Április harmadik hetében zajlott ugyanis a horvátországi választási kampány. Részt vettem a "leghorvátabbnak" mondott párt, a HDZ (Horvát Demokratikus Közösség) választási gyűlésén, az egykori Raguza patinás - máskor békés - főterén, ahol a díszvendég és a fő szónok a párt országos vezére volt. Két jellemző mozzanatot érdemes felidézni az itt elhangzott beszédekből. Az egyik az volt, amikor a szónok mintegy rangsorolva köszöntötte a horvátokat, de szigorúan csak őket... Először a helybelieket, majd a közeli dalmát városok lakóit, ezután ... Nos ezután képzeletben átlépte a köztársaság határait, és egymás után üdvözölte azokat a horvátokat, akik Crna Gorában, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, majd azokat, akik Ausztráliában és az Egyesült Államokban élnek. Mondandójának lényege az volt, hogy a horvát olyan világnemzet, amelynek tagjai mind együvé tartoznak, éljenek akár Jugoszlávián belül, akár kívül... A másik megfogalmazás lényege: "A jövevényeknek kötelességük tudomásul venni, hogy Horvátország egyedül a horvátoké volt és marad..." Még ha nem is boncolgatjuk, hogy ki tekintendő "jövevénynek", annyi bizonyos, hogy az ilyen diszkriminatív kitételek és az efféle hangnem nem a másság iránti toleranciáról árulkodnak. Netán általában önkényesen kiragadott szélsőség lett volna ez? - Noha a HDZ azóta megnyerte a választásokat Horvátországban.

A dubrovniki politológiai szekció másik központi témája a II. világháború utáni úgynevezett "békerend" megszűnése, felbomlása volt. Egy sarkítottan, de találóan és meglehetősen elmeéllel megfogalmazott vélemény szerint (Vladimir SHLAPENTOKH professzor, East Lansing, Michigan) az elmúlt egy évben "valójában egyetlen puskalövés nélkül lezajlott a III. világháború", és ezt a Szovjetunió vesztette el. Szelídebben fogalmazva, de hasonló logikát követett VÁMOS Tibor akadémikus, aki szerint a kelet-európai változások azért törvényszerűnek, mert a Szovjetunió elvesztette a technológiai világháborút... TAMÁS Pál, szociológus a "PAX SOVIETICA" elmúlásáról, a rendsze általános válságáról tartott előadást, megállapítva, hogy Kelet-Közép-Európában je-lenleg (átmenetileg) a regionális dezintegrálódás a meghatározó tendencia. (Közben Nyugat-Európa ezzel párhuzamosan szélsebesen halad az ellenkező irányba, az integráció felé; ebben a tekintetben, némi túlzással szólva, már csak pontot kell feltenni az "i" betűre.)

Külön gondolatkör volt a már lezajlott kelet-európai választások (Lengyelország, Szovjetunió, NDK, Magyarország) tapasztalatainak, illetve a választások előtt álló országok (Románia, Csehszlovákia, Bulgária) helyzetének a megvitatása, kiegészülve az derült ki, hogy ahol már választottak, ott mindenütt az eddig fennálló rendszer ellen szavaztak az emberek. Ezen a közös vonáson túl azonban már a különbségek a meghatározóak. A választási rendszerek mindenütt eltérnek egymástól (a lengyelek a tavalyi paritásos kompromisszum miatt arra számítanak, hogy nemsokára új választás lesz). A belső politikai viszonyok ugyancsak másképpen alakulnak országonként (ld. a nyugat-német pártok "leképeződése" az NDK-ban, vagy a Szolidaritás - egyház - hatalom hárompillé-res képlete Lengyelországban stb.).

A politikai mozgalmakról szóló kerekasztal-vita számomra legtanulságosabb része a lengyel Szolidaritás elmúlt tíz éves fejlődéstörténete volt, amelyről Krysztof JASEWICZ, a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és szociológiai Intézetének munkatársa beszélt. Ő arról beszélt, hogy a "gyűjtőpárt" jellegű mozgalom miként bomlott-bomlik fokozatosan alkotórészire. (Természetesen külön téma a Szolidaritás és a hatalom viszonyának alakulása az elmúlt tíz év alatt.) Szerinte 1980-81-ben a Szolidaritás a maga 10 milliós bázisával egyidejűleg és egymagában volt: - az ország szuverenitásáért küzdő felszabadító mozgalom; - a szabad szakszervezetekért, a civil társadalomért küzdő munkás-felszabadító mozgalom; - a gazdasági reformokért küzdő "fogyasztói" felszabadító mozgalom, és végül - a politikai demokráciáért, vagyis a többpártrendszerért küzdő polgárjogi felszabadító mozgalom.

Az 1982 és 1988 közötti időszakban azok a követelések, amelyek a társadalmi "gyúanyag", a sajátos lengyel problémák hatására fogalmazódtak meg, többé-kevésbé beépültek a kormány hivatalos politikai programjába is (jó példa erre Katyn ügye). 1988-1990 között az említett négy fő áramlat elkülönült, a Szolidaritás megmaradt "csak" szakszervezetnek, miközben elkülönült politikai áramlattá jegesedtek a gazdasági reformerek, megindult a politikai pártok kialakulása (habár ez még most is elég nyitott kérdés, a pártok politikai önszerve-ződése egyelőre eléggé kezdetleges stádiumban van Lengyelországban), emel-lett a korábbi évekhez képest egészen máshogy vetődnek fel a szuverenitás kérdései is a Mazowiecki-kormány megalakulása óta. Így már érthetőbb, hogy a legutóbbi kongresszus idejére - egyéb okok mellett - miért zsugorodott a szolidaritás taglétszáma 2 millióra. A Szolidaritás mint "gyűjtőpárt" több ágra bomlása figyelemre méltó tanulságokkal szolgálhat minden olyan párt és mozgalom számára, amely a hatalmi váltás idején gyűjtőfunkciót tölt be (mint nálunk pl. az MDF).

Nagy figyelmet keltett W. ADAMSKI professzor (Varsó) előadása arról, hogy miként kerülnek összeütközésbe a különböző érdekcsoportok és egyáltalán az elvben általánosan megváltoztatandónak elfogadott társadalomszerkezet a reformtörekvésekkel. Azok a kisparasztok, kisiparosok, középgazdák, kisvállalkozók, és persze a nagyüzemi munkások, akik korábban - tíz évvel ezelőtt - feltétlen hívei voltak a polgári-liberális irányvonalnak, mára nem kis részben konzervatív irányba tolódtak el, és "visszasírják" a régi rossz értelemben vett "gondoskodó" államszocializmust. Az ugyanis "megvédte" őket a kemény, nyílt versenytől, lazább követelményeket támasztott velük szemben, a munkavégzés hatékonyságára is kisebb súlyt helyezett, ami hosszú távon a saját kárukra volt ugyan, viszont a midenkori "itt és most"-ban kényelmesebbé is tette a mindennapokat. Külön említésre méltónak tartom VÁMOS Tibor akadémikus előadását, amelyben a természettudományokból ismert és alkalmazott rendszerelméleti összefüggéseket használt fel a kelet-európai politikai változások elemzésére. Színvonalas gondolatkísérletének egyszeri hallás alapján még elemi szintű befogadása sem volt könnyű feladat. Így - kerülendő az esetleges félreértelmezést - eltekintek bővebb ismertetésétől. (Vámos Tibor ezzel kapcsolatos tanulmá-nyai a hazai szakirodalomban szerencsére magyarul különben is hozzáférhetők).

Külön említést érdemel a már idézett Vladimir SLAPENTOKH orosz-amerikai professzor előadása, amelynek fő mondanivalója az volt, hogy a Szovjetunióban, de másutt is Kelet-Európában nem egyszerűen a rendszer lebomlásának, hanem az államiság megszűnésének vagyunk a tanúi. Márpedig ebben a térségben az élet szinte minden szféráját az állam szervezte... De vajon mi lesz az új összetartó erő, amely nélkül egyetlen társadalom sem létezhet?

Nos, erre az érdekfeszítő kérdésfölvetésre Slapentokhtól sem kaptunk választ... az önkormányzatok, ha léteznek, gyengék, a nemzetek egymással huzakodnak, stb. a következmények aligha beláthatóak, és a szovjet állam felbomlása esetén ez nemzetközi értelemben is így van. Az idei dubrovniki találkozó újólag alátámasztotta azt a már tavaly is megfogalmazott tanulságot, hogy Kelet-Közép-Európa ügye századunk végére ismét világpolitikai jelentőségű kérdésé vált. Már egymagában ezért is érdemes, sőt szükséges az újabb és újabb ilyen jellegű tanácskozások szervezése: rajtuk (is) "nostra res agitur", - a mi létünkről, jelenünkről és jövőnk részint várt, részint elkerülendő nyitott lehetőségeiről van szó.